Ma sok szülő megkönnyebbül, amikor a gyermekét hiperaktívnak minősítik, mert ez a ma oly divatos magatartászavar olyan bélyeg, amely bizonyos értelemben felmenti a szülőt, mondván: “A gyermekem beteg, nem én tehetek róla.” A hiperaktív bélyeggel a gyereket minősítjük, amikor azonban egy gyereket a környezete neveletlennek nevez, azzal a szülőről mond ítéletet.

http://pedellus.blog.hu/2011/06/26/neveletlen_gyerekek

Nem ma született meg a kérdés, hogy az iskola felelős-e a gyermekek neveléséért, vagy a szüleik? A szülők arra hivatkoznak, hogy a gyermeküknek azért kell iskolába járniuk, hogy ott tanítsák és neveljék őket. A pedagógusok pedig azt mondják, hogy a nevelés csak egy része a feladatuknak, és az alapvető hiányosságokat nem tudják pótolni. Sok szülő ott téved, hogy azt hiszi, az iskolán kívül a gyermeknek már nincs szüksége nevelésre.

Neveletlen vagy csak kíváncsi?

A nevelés nem az iskolába kerüléskor kezdődik, és nem az iskolában töltött időre korlátozódik. Akad szép számmal olyan szülő, aki reggel 7-kor leadja csemetéjét az iskolába, majd délután 5-kor elviszi, ezzel letudta a napi nevelést. Leülteti a tv, a számítógép elé, és megfeledkezik arról, hogy a pedagógus által megkezdett munkát otthon is folytatni kellene. A munka után sok szülő fáradtan ér haza, gyakran semmire sincs energiája. Az ilyen szülő a munkáját végzi, gondolhatnánk, na de a pénzszerzés mellett nem az lenne a kötelessége, hogy a gyermekével is foglalkozzon? Márpedig ennek a foglalkozásnak szerves része a nevelés is, ami a későbbiekben meghatározza, hogy milyen felnőtt válik majd a fiatalból. Tehát minden szülőnek előre kell gondolkodni, milyen értékeket ad át a gyereknek, hiszen ezeket viszi majd tovább.

Persze, semmi probléma, felvállalhatja az iskola teljes egészében e nemes feladatot, csak akkor tudatosítani kell: ehhez több tanár (és/vagy őket segítő szakember), kisebb osztálylétszámok meg magasabb fizetés szükséges. És igen: eszközök, amivel el lehet érni, hogy egy-két idétlen tanuló ne tehesse tönkre egy egész osztály munkáját. Nem baj, ha a szülőnek nincs már ideje a gyermekére, és lepasszolja az iskolának nagygenerálra, kezdjen vele valamit, hogy mire délután érte jön, akkora olyan legyen, mint egy kis angyal. Könnyű másra bízni a nevelést, aztán ha valami nem megfelelőképpen halad, akkor elővenni és kritizálni a tanárokat, hárítani ezerrel a felelősséget. Amúgy semmi baj ezzel a hozzáállással. Tanár néni, tanár bácsi elintézi, ha megkérik rá. Ugyan az otthoni problémákat nem fogja tudni megoldani a pedagógus, de abban segíthet, hogy a gyermek személyisége a helyes irányba fejlődjön. Ha úgy érzi a társadalom, hogy szükség van a pedagógus munkájának effajta kiterjesztésére, hogy a tananyag átadásán túl helyén való lenne az is, hogy megtanítsák a diákokat, bizonyos helyzetekben hogyan kell viselkedni, illetve elvárják, hogy a tanerőnek gondja legyen a gyermek lelki egészségére is, és ne csak az a felelősség terhelje, hogy nem eshet testi bántódása a rábízott nebulóknak, akkor ehhez meg kell vizsgálni, hogy ezt a feladatot kik, mikor és mennyiért tudják elvégezni.

Sok szülő hozzáállása még a “mosom kezeim” attitűdön is túltesz. Mert bár rá nem szólnának a hisztiző kis szemük fényére amikor például utaznak a buszon, de egyből felemelik a szavukat, ha a gyermek lelkivilága valami miatt sérülni látszik az otthon “szeretetteljes” légkörén kívül, és persze feltétel nélkül hisznek kisiskolás esetleg kamasz gyermeküknek, amikor a lurkó azt állítja, hogy a tanár néni megalázta őt, adott neki egy „hatalmas” pofont, jog nélkül írt be egyest, nem jól tanított, csúnyán beszélt, stb. Netalán a tanárok is fenntartás nélkül adjanak hitelt a családban történtek gyermekek által előadott változatainak? Ugyanakkor rengeteg olyan szülő van, aki feladatát a tőle elvárható módon ellátja, a gyermeke érdekeit nézi és együttműködik a pedagógussal, ismeri gyermekét, tudja mikor mond igazat, és mikor lódít. Az a szülő, aki viszont nem tölt elég időt gyermekével, nem ismeri eléggé, így nagyobb a valószínűsége, hogy lódításait sem képes kiszűrni, vakon megbízik benne, ezért egyre több incidensre kerül sor a szülő és a tanár között.

Képmutatás

Tegyük hát helyére a dolgokat. A tanár feladata az oktatás, hogy a diák a megfelelő információk birtokában nekiindulhasson az oktatás következő szintjének, vagy esetleg már a nagybetűs életnek. A nevelés pedig oly mértékben feladata, hogy a megfelelő alapokkal iskolába engedett diák útját egyengesse, amíg az iskola területén tartózkodik. Megfelelő alapok – tetszik tudni, mi az? Minden gyermek zabálnivaló – a szüleinek legalábbis -, de ugyanakkor önző is, és az univerzum közepének tekinti önmagát. Ha nem egyenesen magának az univerzumnak! A szülő feladata megtanítani neki, hogy léteznek más emberek is a Földön rajta kívül, és azoknak is vannak érzéseik. A gyermek úgy születik, hogy nincs tekintettel másokra, viselkedését csak a saját szükségletei és kényelme vezérlik. A szülő kötelessége, hogy mindent megtegyen azért, hogy empatikus, másokra tekintettel levő felnőttet neveljen belőle.

Nem azt kell megtanítani a gyermekének, hogy szeresse a tanárát akkor is, ha nem szereti – hanem azt, hogy viselkedjen vele udvariasan akkor is, ha nem kedveli. És nem azt mondja neki, hogy nem utálhatja Tomit – csak azt, hogy nem ütheti meg akkor sem, ha utálja. Röviden: az érzés privát, azokkal nem vagyunk kötelesek elszámolni, a viselkedés viszont nyilvános, azaz felelősek vagyunk tetteinkért. A lelki-, az érzelmi- és a morális nevelésnek tehát már iskola előtt el kell kezdődnie, nem az iskolai oktatással veszi kezdetét. Sőt! Hat éves korra már nagyon sok viselkedésforma rögzül, úgyhogy amit ilyenkor a pedagógustól elvárunk, az nem más, mint a szülői lustaság nyomán elmaradt munka rövid idő alatt történő bepótolása. Amelyik szülő tehát úgy érzi, hogy kihívásokkal küszködik csemetéje nevelésével kapcsolatban, az inkább nézzen utána valamelyik szakkönyvben az őt és gyermekét érintő kérdéseknek, de ne fárassza az amúgy is túlterhelt tanerőt. A tanárnak az ilyen jellegű lemaradások behozása nem feladata, és gyakran nem is tudná azt pótolni. Miért is?

A tanárnak 25-30, néha több diákra kell figyelnie minden órán, ennyi gyerekért felelős. Mindegyik gyerekkel foglalkoznia kell, és naponta akár 6 órát is tart különböző osztályokban. Ráadásul nem tudja minden gyermeknek külön-külön megtanítani azokat az értékeket, melyeket a szülőnek kellene, hisz nem saját gyermekei ezek a tanulók. A szülőnek, csupán saját gyermekére/gyermekeire kellene figyelnie, de azt sem teszi, mondván erre van a pedagógus. Na, legyen, no problem! De könyörgöm, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!

Ma sok szülő megkönnyebbül, amikor a gyermekét hiperaktívnak minősítik, mert ez a ma oly divatos magatartászavar olyan bélyeg, amely bizonyos értelemben felmenti a szülőt, mondván: “A gyermekem beteg, nem én tehetek róla.” A hiperaktív bélyeggel a gyereket minősítjük, amikor azonban egy gyereket a környezete neveletlennek nevez, azzal a szülőről mond ítéletet.

A neveletlenségnek hosszútávú, adott esetben akár nemzetgazdasági következményei is lehetnek: a durva gyerekekből durva felnőttek lesznek, akik viszont nem járulnak majd hozzá munkájukkal a közteherviseléshez, ellenben nagyon sokba kerülnek majd a költségvetésnek. (Ma a fiúgyermekek egynegyede számít nehéz gyereknek: lassan alkalmazkodnak új helyzetekhez, alacsony az ingerküszöbük, hevesek a reakcióik.)

Talán egyetértenek velem, hogy nem kellemes dolog olyan felnőttel találkozni, aki nem képes a világot másként látni, csakis a saját akaratán, szükségletein és érzelmein keresztül. És talán, Önök is ismernek a környezetükben pár ilyen embert. Nos, ha így folytatjuk, egyre többen lesznek…

http://magyardiplo.hu/kezdlap/479-indulatos-roepirat-a-magyar-koezoktatasert

Nálunk a statisztikák a tanítást segítőket is beszámolják a tanítást végzők létszámába: a pszichológus, logopédus, fejlesztőpedagógus, napközis tanár. Ebből következik, hogy hamis statisztikai adatokkal traktálják a politikusainkat. Ha tisztán csak a tanítással foglalkozók létszámát vesszük, akkor Magyarországon 14,5 tanuló jut egy pedagógusra az OECD átlag 12,8 szemben.

Ennyi…